Se vele, se nélküle

   Fiatalabb koromban azt gondoltam, hogy én sosem fogok ilyen helyzetbe kerülni, sosem leszek bizonytalan abban, hogy jó vagy rossz érzés a kedvesemmel párkapcsolatban élni, kellemes vagy kellemetlen vele tölteni az időt. Nos, tévedtem. Egyik ismerősöm is ugyanebben a cipőben járt. Ő már 3 éve volt együtt kedvesével, de az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek. Apró, pici kis dolgokon vitáztak. Tipikusan „bolhából elefántot csinál” stílusú veszekedések zajlottak le közöttük. Viszont a lány szerette a párját, és nem akarta őt otthagyni. Dilemmába esett. Pont, mint én. Vajon ezt az örökké veszekedek a másikkal szituációt lehet se veled, se nélküled állapotnak nevezni? Talán igen.

Hallottam már olyan párról is, akik fél év alatt többször szakítottak egymással, de mégis mindig összejöttek. Később pedig a férfi megkérte a nő kezét, a nő pedig igent mondott…

Ezt a szakítok vele, de újra összejövünk, szakítunk, de mégis inkább újra összejövök vele helyzetet lehet se vele se nélküle állapotnak nevezni? Vajon számít az, hogyan fogalmazzuk meg a se vele, se nélküle állapotot? - Ez csak egy költői kérdés volt. :)

Vajon miért alakulhat így egy párkapcsolat? Egyszer már egy bizonyos dolog miatt szakítottak egymással. Valószínűleg ezt a dolgot nem tudták megoldani, megbeszélni ezért vetettek véget a kapcsolatnak. De aztán mégis összejönnek. Majd valami miatt mégis inkább egymás nélkül szeretnék tölteni az időt, de aztán végül újra rájönnek, hogy szükségük van egymásra… És ezt többször eljátsszák egymással. Pedig hát egyértelmű, hogy valami nincs rendben. Egy szakítás-élmény pedig nyomot hagy az emberekben, amit azért nem könnyű elfelejteni. Főleg, ha azzal az emberrel jön össze újra az illető, akivel azelőtt nem rég lett vége a kapcsolatuknak. Nem nevezném könnyű helyzetnek… Értem én, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt. De valami miatt mégsem látunk tisztán és folyton megadjuk az utolsó esélyt a másiknak. Talán reménykedünk…

 

    Ha már ebbe a helyzetbe kerülünk, vajon miért nem merünk lépni? Ennyire szeretjük talán a másikat, és nem törődünk azzal, hogy a kapcsolatunk nem minden helyzetben tesz boldoggá minket? Gondolok itt a folytonos veszekedésekre, és a ’szakítunk, de mégis összejövünk’ helyzetre. Miért kínozzuk így egymást? Tapasztalatból tudom, hogy ez senkinek sem jó. Már egy szakítás után sem lesz ugyanolyan a kapcsolat, mint azelőtt volt. De akkor mégis miért nem hiszünk abban, hogy találunk egy olyan partnert, akivel minden sokkal jobb? Miért nem bízunk abban, hogy ennél sokkal jobb kapcsolat vár ránk, amiben meg tudjuk beszélni a dolgokat és nem pedig üvöltözve kommunikálunk egymással? Tehát nem veszekedünk. Miért nem merünk lépni? Talán nem merjük beismerni magunknak, hogy ez nem jó nekünk, és tennünk kellene valamit? Vajon mitől félünk?